Tavaly télen, amikor még kiscsoportos óvodás voltam, szinte minden este tettünk egy kisebb sétát, legtöbbször a falu vége felé vettük az irányt. Sokszor semmi kedvem nem volt hozzá, a hideg, ködös, nyirkos levegőt ugyanis nagyon nem szeretem. Legtöbbször a Mamiék is velünk tartottak, mondván, rájuk fér egy kis mozgás. Nagyon jól visszaemlékszem arra az estére, amikor épp a Mamival és a Papival sétáltunk a focipálya felé. Tél volt, hideg volt, bruuuhuhuhú, dideregtem. Fáztam nagyon és egy kicsit duzzogtam is, hogy miért kell ilyen kutya hidegben is sétálni. Ahogy azonban kiléptünk a kapun, arra lettem figyelmes, hogy az egyik szomszédos házból karácsonyi zene szűrődik ki, a kapu nyitva van, s gyerekeket láttunk betérni oda. Ez a ház is karácsonyi fényben úszott, a garázs előtt három gyerek állt egy kis asztal előtt, és mandarinnal, szaloncukorral, süteménnyel kínálták a betérő gyerekeket és felnőtteket. Minket is kedvesen fogadtak, boldog karácsonyt kívántak és elmondták, hogy a finom karácsonyi bejglit a nagymamájuk sütötte, nála vannak vendégségben. Máris nem éreztem a hideget és a rosszkedvem is elröppent, ugyanis nagyon különleges érzés kerített hatalmába. Olyasmi, mint a melengető karácsonyi hangulat, de nem egészen. Ez valami más érzés! Bárcsak el tudnám nektek mesélni! Lehet, hogy mégis megpróbálom. De ugorjunk csak vissza az utcabeli gyerekekhez!
A Mami és a Papi látásból ismeri ezeket a gyerekeket, akik egyébként testvérek, s akiket én csodáltam, milyen kedvesek voltak, milyen szépen viselkedtek, igazán büszkék lehetnek rájuk a szüleik. Kata, Andris és Natasa, milyen szép nevük van! S amikor hazafelé tartottunk, a Mamim a homlokára csapott és jelentőségteljesen megállt az út közepén és kijelentette: Kicsikém, jövőre mi is csináljunk az igazi karácsony előtt egy kisebb karácsonyt az utcában. Hű, ez remek ötlet, csatlakoztam hozzá. Csak addig el ne felejtsük! Ez, Mamit ismerve, ki van zárva, nevetett Papim, aki mindig fején találja a szöget.
S hogy egyikünk sem felejtette el a tervezett utcai karácsonyt, s milyen érzésekkel töltött el minket és a betérő vendégeinket, ennek történetét is ismernetek kell. Szóval, a tél után tavasz, majd nyár és aztán ismét tél jött, s közeledett a karácsony, a legutóbbi december. Melyik napon legyen a kiskarácsony? Ne essen az eső, vagy a hó, ne legyen nagyon hideg, ne fújjon a szél. Ez mind, mind szempont volt.
Miután csodák csodájára elkészült a nagytakarítás, a töltött káposzta, a húsleves, a bejgli és ki tudja még milyen finomság, a szenteste napja előtti napot választottuk ki, azaz december 23-át. Szerencsére nem esett sem hó, sem jég, sem eső, a majdnem tökéletes időjárás valóban szerencsét hozott nekünk. Hideg volt, az kétségtelen, de milyen idő legyen télen, ha nem hideg? Nemde? Jól fel kell öltözni és kész, persze mellette nem árt egy kis mozgás! Papim irányította a munkát valahogy így: vigyük ki a garázs elé a nagy asztalt, Mami, szép karácsonyi terítőt kérünk, valaki hozza ki a sütiket, gyümölcsöket, szaloncukrot, mécseseket, poharakat. Van a konyhában két termosz forró tea, azt is kérjük az asztalra, hallottam az asztal mellől a pattogó szavakat. A legvégén fenyőágakkal díszítettük a szép karácsonyi asztalunkat, s majd a Papim beszerelte a CD-lejátszót a garázsba. Amikor a „Kiskarácsony, Nagykarácsony” ismert dala felhangzott, a Papim kinyitotta a nagykaput és mi ott álltunk az asztalunk előtt megnyitva és kinyitva a mi kis utcai karácsonyunkat.
Mire elkészültünk, a kishúgom is felébredt és alaposan felöltözve ott toporgott mellettünk. Most már rajtunk a sor! Jöttek a járókelők, a Mami kedvesen megszólította őket boldog karácsonyt kívánva, majd a finomságokkal megrakott, mécsesekkel kivilágított asztalunkhoz invitálta őket: kérem, vegyenek ezekből a karácsonyi csemegékből, fogadjanak el egy pohár forró teát, ebben a téli hidegben. S én máris nyújtottam a süteményes tálat, majd a gyümölcsös tálat, a Papim töltötte a teát a poharakba. S közben szólt a szép karácsonyi zene.
Vajon Kata, Andris és Natasa észrevesz-e bennünket, olyan jó lenne, ha viszonozni tudnánk a karácsonyi vendéglátást. Nézegettünk az utcánk vége felé, be is kukucskáltunk a nagymamájuk udvarába. Sehol senki, jegyeztem meg csalódottan. Biztos még óvodában és iskolában vannak, gondolkoztam el egy kicsit. No, nem baj, és ekkor hirtelen három kisgyerek az anyukájukkal megálltak az asztalunknál. Ha láttátok volna, hogy örültek és én vidáman kínálgattam őket: mit kértek, itt a finom Nénje által sütött isteni mákos bejgli, de ebből is, abból is vegyetek, sürögtem-forogtam körülöttük.
A hideg ellenére a kínálgatással nagyon gyorsan elszaladt a délután, s már majdnem hozzáláttunk az elpakoláshoz, amikor a házunk előtt megállt egy autó. Vajon ki lehet és miért nem szállnak ki belőle? Aztán megláttam az autóban az egyik barátomat és az apukáját, de siettek valahová, nem volt idejük velünk karácsonyozni. De nem hagytam annyiban a dolgot, odafutottam az autóhoz és kínálgattam mogyoróval és szaloncukorral őket, és boldogan kiáltottam nekik is: Boldog karácsonyt! Boldog karácsonyt mindenkinek!
S hogy mennyire volt boldog ez a kis utcai karácsony? Nekünk volt talán a legboldogabb, nekünk, akik ha keveset is, de adni tudtunk másoknak, kedvességet és figyelmességet.
Ez a kis karácsonyi asztal maga a karácsony, a maga gazdagságával, szépségével, fényeivel, illatával, angyalaival – mondta Mamim elérzékenyülve, s láttam rajta, hogy kicsit átfázott és fáradt is. Én is fáztam és elfáradtam már, de oda se neki! Mert igen, magam előtt láttam a kissé csodálkozó, de meghatódott embereket, hogy mennyire tetszett nekik a mi utcai karácsonyunk. Talán hozzájárultunk ahhoz, hogy a másnapi igazi karácsony családi körben békés és boldog legyen, fűzte hozzá Papim is.
Aztán hirtelen újra az utcabeli három testvérre gondoltam, akik az ötletet adták és őket dicsértük a nap végén, és ők is olyan boldogok lehettek egy évvel ezelőtt, mint amilyenek mi voltunk a mai délutánon. S hogy mi az az érzés, az a közös, különleges érzés, amit nem tudtam megfogalmazni? Talán most sikerül! Az együttérzés és az együtt ünneplés és a másokra figyelés, és a másoknak adni tudás felszabadító és nemes érzése hatott át bennünket és azt a három aranyos testvért is a szomszédunkban egy évvel ezelőtt.
Vigyük helyére az asztalt is. Azt az asztalt, ami bennünket mindig is összetart, mondtuk nevetve a rigmust, miközben szépen helyére került minden. Vége az utcai karácsonynak és pihenjünk most már, mert tényleg nyakunkon a családi karácsony, csitultunk el közösen a jó meleg szobában. Melegség járta át testünket, lelkünket. Így készültünk és így vártuk a családi karácsonyunkat! Hát nem csodás?
Boldogok lennénk, ha ti is ellátogatnátok hozzánk, a mi utcánkba a következő utcai karácsonyunkra! Ugye eljöttök?
Kép: Leonyid Afremov
