Hurrá, nyaralunk! – hallottam a szüleim boldog szavait, amint beléptem a nappaliba egy könyvet keresve. Képzeljétek, sikerült a hétvégére kifognunk egy hétszemélyes kis házat, amely egy nagy szállodához tartozik a Tisza-tó partján. Hurrá, így együtt nyaralhatunk mind a heten, jöhetnek a Papiék is, és Pálmi is, a nagynéném, őket is meghívjuk. Milyen nagyszerűen fogjuk magunkat érezni, lelkendeztem a szüleimmel együtt. S eljött végre a várva várt szombat reggel.
Két autóval indultunk, s mi a kishúgommal a gyerekülésben préselődve el-elszenderedtünk. Hallottuk, hogy közben a szüleim tervezgetik a hétvégi programot és aggódva hallgatják az időjárásjelentést. Valószínűleg esni fog országszerte. Mit is fogunk csinálni egész nap, ha esik az eső? Hát ez nem valami kecsegtető kilátás, de fontos, hogy most éppen nem esik, biztatgattam magam hosszasan.
Gyorsan birtokba vettük a csodás panorámát nyújtó faházunkat és néhány perc után már a Tisza-tó partján sétálgattunk, néztük a sok csónakot, a sok sétáló embert. A vízben récék lubickoltak, halak fickándoztak, a fákon harkályok kopogtattak. A tó szélén horgászok álldogáltak, a kajakosok éppen vízre eresztették a csónakjukat, miközben bicajosok száguldoztak a tópari kerékpárúton és gyerekek fürödtek a tó szélén. Milyen szépen megfér a természet és az ember egymás mellett, mondta Mami. Ez a természet, ez a szépség, amelyre nagyon vágyunk, tette hozzá.
Másnap reggel a szomszédos faluban, Poroszlón lévő országos, sőt talán európai, vagy az is lehet, hogy világhírű akváriumban kerestük a két pajkos vidránkat. Hohó, csak egy vidra van a vidra-öbölben, hol van a másik? Emlékszem, hogy tavaly még kettő volt! Meg fogom még vajon látni a másik vidrát? Nem merenghettem azonban sokáig, mert már tervezgettük is a következő családi programot, mégpedig a Hortobágyra!
Alig vártuk, hogy a újra láthassuk a lovakat, a híres-nevezetes mátai ménest. Reménykedtünk, hogy lovas kocsival kihajtunk a rónára, mint legutóbb. Aztán még ott van a Hortobágyon a madárkórház és még sok egyéb érdekesség. Már amikor elindultunk, igen felhős volt az ég, s mire a kilenclyukú hídhoz értünk, eleredt az eső. Még ilyet, micsoda igazságtalanság! Most aztán tényleg lőttek a mai napunknak, és a híd lábánál lévő ágyúra mutattam, amelyet minden alkalommal meg szoktam simogatni. Már szinte hallottam lelki füleimmel, hogy a Mami meséli, miért is szükséges annyira az eső. Tudjátok, kell a növényeknek, állatoknak, embereknek. Tudom, tudom, de miért pont most esik? Tehetetlenségemben sírni kezdtem.
Ugyan már, ugyan már lépett hozzám az anyukám, aki most is kedvesen megvigasztalt: tudod kicsikém, azért választottuk ezt a szállodát, mert a főépületben van egy remek játszószoba gyerekeknek. Ott játszhattok kedvetekre egész délután. Hát ez igazán megnyugtató, legyen akkor a játékszoba, nem bánom, vigasztalódtam meg elég könnyedén. S most irányt váltunk, jeleztük a Papinak, aki szintén megfordult az autójával. Irány Tiszafüred, a szállodánk!
Visszaérve rögvest meg is kerestük a játszószobát, már a folyosó végén hallottam a gyerekzsivajt. A kishúgommal bebátorkodtunk a játékokkal teli szobába, ahol két kedves, mosolygós fiatal néni foglalkozott a gyerekekkel. Az egyiknek hosszú fekete haja és fekete szeme volt, őt Évinek szólítottuk, a rövid szőke hajú és kék szemű nénit pedig Katának. Teljesen belefeledkeztünk a játékba, de a fél szememmel azért észrevettem, hogy az egyik néni kiment a szobából. Majd nem sokkal később az ajtóban ott állt egy ember nagyságú, mondom, ember nagyságú vidra! Mi, gyerekek csak álltunk dermedten, majd ez a vidra odajött hozzám és a nagy pracliját felém nyújtotta. Hát persze, hogy megfogtam a kezét, vagy talán a lábát? A másik pracliját pedig egy hosszú szőke hajú kislány fogta meg. S így indult a hármas menet: végigmentünk a szálloda hosszú folyósóján, majd betértünk az ebédlőbe. Az egész szálloda felbolydult, jöttek utánunk a gyerekek és szüleik, csodálkoztak, ámuldoztak. Nagyon boldog voltam. A menethez csatlakoztak Mamiék is, Papi az ölében vitte a kishúgomat, Pálmi pedig sok fotót készített a vidra-menetről.
Az ebédlő körbejárása után visszatértünk a játszószobába nagy ünneplés közepette, és ez a nagy emberszabású vidra, akit Vidor Vidrának hívnak, lehajolt hozzám, szeretettel megcirógatta az arcomat azzal a hatalmas praclijával, és a szemembe nézett hamiskásan, én pedig az övébe. Igen, igen, megismertem a mosolygós fekete szempárt! S én csodálkozó tekintettel válaszoltam vissza. Igen, te vagy a vidra! – adta válaszul a tekintetem a mosolygós fekete szempárnak.
Szóval, megkerült az elveszett vidra, nevettünk valamennyien, amikor lefekvés előtt a szüleinkkel a nap legszebb élményét felidéztük töviről-hegyire. Látod, ha nem esik az eső, nem találkozhattál volna Vidor Vidrával – mondta anyukám. Másnap reggeli után még gyorsan beszaladtam a játékszobába, s ott állt velem szemben az a mosolygós, fekete szemű néni, aki most is huncutul kacsintott rám. Nem kellett egy szót sem szólnunk, ő tudta, hogy én tudom, de a titok és a szövetség nagyon komoly dolog. Nem igaz?
Így találkoztam és sétáltam együtt Vidor Vidrával és álltam vele szemtől szemben, bizony ám! Ha szeretnél te is találkozni vele, tudod, hol találod!
