Már alig vártuk a tavaszt, különösen a májust, amikor a Szentendrei-szigeten érik a fincsi földieper, az egyik kedvenc gyümölcsöm. A Mamim sokszor viccelődik azzal, ha a Holdra menne lakni, földiepret biztosan vinne magával, mert az nemcsak egészséges és finom, hanem a legszebb és legillatosabb gyümölcs az egész világon. Valóban olyan ez a tűzpiros gyümölcs, hogy alig várod, hogy beleharaphass, szétolvadjon a szádban, miközben beszippantod az utolérhetetlen illatát. No és milyen mennyei lekvár és szörp készül belőle! A földieper csodálatos gyümölcs, a szigeti földiepernél pedig nincs finomabb, ezt elhiheted nekem.
A nagyszüleim minden évben elmennek Tahitótfaluba, az egyik szigeti faluba, hogy beszerezzék a lekvárnak való több ládányi földiepret. Tahitótfalu egyik része Tahi, míg a másik része Tótfalu, az egyik Dunán innen, a másik Dunán túl, azaz a Duna közepén helyezkedik el. Julika néni, aki Mamim munkatársa volt és Tótfaluban (nem ám Tahiban) lakik egy szép takaros házban, különös gonddal válogatja a földiepret, s az apróbb, de annál édesebb gyümölcsöt kínálja lekvárnak, s frissen leszedve adja el, az ugyanis nagyon romlandó.
Szóval eljött a várva várt május és vártuk Julika néni telefonját is, hogy indulhassunk a Szigetre eprészkedni. Tahitótfalu nagyon közel van Visegrádhoz, egybe lehetne kötni a szigeti látogatást egy kis várnézéssel, állt elő az ötlettel Mamim, aki tervezésben és szervezkedésben nagymester. Aztán Papim a maga megszokott komolyságával jelentette ki: előbb a vár, s csak aztán a lekvár! Ugye értitek ezt az okos közbevetést?
A hátizsákotokba mindent beleraktatok? Víz? Törlőkendő? Ropogtatnivaló? Napi kedvenc? Akkor indulhatunk is, s e hívó szóra, máris a gyerekülésbe ugrottunk a kis tesókámmal együtt. Ő sem maradhat ki semmi jóból! Aztán Pálmi vajon velünk tart-e? De jó lenne, ha most is útitársunk lenne! Nem sokat kellett kérlelnünk, máris közénk ékelődött a hátulsó ülésre.
Irány Visegrád! A 11-es úton gyorsan elhagytuk a jól ismert Szentendrét, Leányfalut, Tahitótfalut, Dunabogdányt, s követve a Duna folyó partvonalát, balra felfelé tekintve megpillantottuk a fellegvárat. Miért fellegvár, kérdeztem Mamimat, aki aztán most is a tőle megszokott részletességgel kezdett el magyarázni. A felleg másszóval felhő, nyilván arra utal, hogy a vár felnyúlik a fellegekbe, azaz nagyon magas sziklára épült. A Visegrád szó maga is magas várat jelent és szláv eredetű, vetette közbe Papim, aki nem először említette, hogy sokáig orosz nyelvet tanult az iskolában. Ez igen, most már csak azt kellene tudnunk ki építette és mikor, és vajon Mátyás király lakott-e a fellegvárban. No meg az is elgondolkoztatott, hogyan tudták arra a magas hegyre felhordani a sok követ és egyéb építőanyagot. Mennyi ember munkájára volt szükség, hogy ez a hatalmas vár egy szikla tetején felépüljön! Közben a várhoz vezető kacskaringós szerpentinen haladva elértük a várkaput. Onnan már gyalog kellett felkaptatnunk a félig romos, kicsit hozzátoldott, de ilyen állapotában is lenyűgöző fellegvárhoz. S arra milyen szavakat találhatnék, hogy fentről milyen látvány tárult elénk? A magaslatból a Duna kanyarulata, a Szentendrei-sziget csúcsa láttán a Mamim újra felkiáltott, mint legutóbb Dobogókőn, hogy ez a világ legcsodálatosabb helye. Szerintem most is igaza volt, s Pálmi, a nagynéném nem kímélve sem magát, sem az okostelefonját a vár egyik magas sziklájára felmászva készített egy egész fényképsorozatot.
Körbejárva a várat éppen indultunk fel egy magas lépcsőn, amely a vár legmagasabb pontjára vezetett, amikor egy hosszú sorra lettünk figyelmesek. Mire várnak az emberek vajon? No, ezt nekünk is meg kell néznünk, s majd gyorsan visszafordulva kíváncsian nézelődtünk, mi az az érdekesség, amely ennyi gyereket érdekel? Aztán közelebb érve láttuk és hallottuk, hogy színes, különleges ruhába öltözött néni és bácsi mesél, mégpedig Sáráról. Ki lehet az a Sára? Hűha, a Sára egy vadászsólyom, mondta Mamim, amikor észrevette a bácsi karján álldogáló kampós csőrű, rezzenéstelen szemű madarat. Látod, ott áll a bácsi alkarján és sasszemével minket méreget, fordultam a kishúgomhoz, aki kicsit megijedt szemmel láthatóan. Á, nem sas és nem is sólyom, szólt hozzánk a bácsi és nekünk is elmesélte, hogy ez a ragadozó madár egy ölyv, majd biztatott bennünket, hogy vegyük mi is a karunkra Sárát. Először csak nézegettem, majd a tollát simogattam, de éles, hatalmas karmait látván, én inkább átengedtem Sárát Pálminak, aki a legmerészebb köztünk az egész családban. Persze kapott egy védőkesztyűt, amely egészen a könyökéig ért és ez védte őt az ölyv esetleges karmolásától. A néni pedig gyorsan fényképeket készített rólunk és egy szép visegrádi váras képeslapba helyezte, mágnessel a hátoldalán. Gondolhatjátok, hogy ez is a hűtőszekrényre került, s ha kedvem szottyan, közelebbről is megnézem Sárát, aki így lett a Mamiéknál házi szárnyas.
Nagyon gyorsan elszaladt az idő és nekünk is szaladnunk kellett, mert délelőtt már Julika néni bizonyára leszedte a földiepret és már vár bennünket, hogy a várból hazafelé menet betérjünk hozzá. Vár és vár… és vár… Ugye, értitek ezt a játékot a szavakkal? Akkor várjatok csak, míg felszaladok a vár fokára és elkiáltom magam: enyém a vár, tiéd a lekvár! Lek-vár! Csak várj! Juj, a lekvár! Az is az enyém kell, hogy legyen, mégpedig eperlekvár! De előbb a vár, hallottam Papim szavait ismét, s a kistesókámmal együtt felszaladtunk a legközelebbi várfalra és valóban várfoglalók lettünk és lelkes követőink is akadtak szép számmal.
Szóval a vár már az enyém lett, elfoglaltam és meghódítottam, s most már csak a lekvár hiányzik, azaz a lekvárnak való szigeti, Julika néni által szedett mézédes földieper. Így hát elindultunk gyorsan, s a Tahit Tótfaluval összekötő hídon áthaladva a Duna fölött máris a Szentendrei-szigetre értünk, a földieper paradicsomába. Julika néni már a háza előtt várakozott a négy láda földieperrel és nagyon kedvesen fogadott bennünket, meg is hívta az egész családot a másnapi eperfesztiválra. Itt most minden az eperről szól néhány hétig. Aki pedig szeretné télre is elraktározni ezt a csodálatos ízt és illatot, az bizony szörpöt és lekvárt készít belőle, mint ahogy Mamim teszi és majd rakja a kamra polcára a takaros kis lekváros és szörpös üvegeket, foglaltam össze magamban a szigeti eperkavalkád sűrítményét.
Segíthetünk-e a lekvárfőzésben, kérdezősködtünk és sündörögtünk a konyhában a ládák, a vájlingok és nagyszüleink körül keringve. A lekvárfőzés nem gyerekjáték, komoly aprólékos munkát igényel és különösen vigyázni kell a tisztaságra, s hogy tartósítószer nélkül készüljön, ki kell sütni az üvegeket, tanítgatott Mami bennünket a lekvárfőzés tudományára. Majd néhány nap múlva, amikor a dunsztból már kikerültek a lekváros és szörpös üvegek, mi segítettünk a kis húgommal együtt a polcra rakni azokat, s közben számoltuk: egy, kettő, három, négy… tizenkettő. Akkor minden hónapra jut egy üveg lekvár, fejeztem be a számolást és a kalkulálást. Gyere, tesókám, osonjunk csak be és számoljuk csak meg gyorsan, hány üveg lekvár maradt nekünk, kukucskáltunk be sokszor a kamrába és jóleső érzéssel számoltuk és nézegettük a sorokban álló lekváros és szörpös üvegeket, amelyekre Papim szép címkéket ragasztott és ráírta: eperlekvár 2021, eperszörp 2021.
Milyen fárasztó, de milyen csodálatos napunk volt, emlékeztünk sokáig erre a várfoglalós és lekvárfőzős napra. Mennyi kaland, szépség és tanulság pusztán egy nap alatt! Azt azért ne felejtsük el, mit szokott Mamim oly gyakran mondani: több nap mint kolbász! Ha nem értenétek, ez most azt jelenti, hogy becsüljük meg és raktározzuk el jól az új élményeinket, mert nem minden napunk lesz ennyire kalandos és eperillatú boldogság.
Igaza is lehet Mamimnak, de azért ugye, ti is úgy gondoljátok, hogy enyém lett a vár, mégpedig nem is akármelyik, a Visegrádi vár, s enyém lett a lekvár is, s az sem akármilyen, szigeti eperlekvár. Kaptassatok fel ti is a várra, és látogassatok el ti is a szigeti eperfesztiválra! És akkor nemcsak enyém lesz a vár és a lekvár! Máskülönben sem vár, sem lekvár!
Kép: visegrad.hu
Fotó: pixabay
