Emlékeztek még Mimikére, a sértődékeny vadkovászra? Igaz, hogy hetek, sőt hónapok teltek el, amióta meséltem róla, és időközben immár öt éves lettem, de nem felejtettem el, hogy ígértem nektek valamit Mimikével kapcsolatban. Ha kíváncsiak vagytok arra, hogy Mimike segítségével hogyan készül el az illatos, aranybarna színű csodafinom kenyér Éva néni konyhájában, akkor figyeljetek jól! Megtudhatjátok, miért puszilja meg Éva néni a kenyerét leheletfinoman, miért karcol rá keresztet, és persze hogy mitől lesz mosolygós, belül foszlós, kívül ropogós ez a kenyér. Majd meglátjátok, nem lesz unalmas a kenyérsütés, arról a Mamim gondoskodik! Ismeritek, ugye, milyen kalandvágyó? Hát kalandra és kiskötényekkel fel!
Mint tudhatjátok, Éva néni a Mamim barátnője, akinek a kisujjában van a sütés-főzés csínja-bínja. Már alig vártuk, hogy a valóban mimózatermészetű Mimikével felfegyverkezve meghívást kapjunk tőle. Most végre útra kelhetünk pilisszentkereszti szép falusi házába mind az öten: Mami, Papi, a kishúgom, a nagynénénk, Pálmi és természetesen én. No persze Mimike sem maradhat távol! Gondolhatjátok, hogy most is duzzog. Most éppen azért, mert sértődékeny természetűként mutattam be nektek. Ejnye, ejnye, Mimike! Látod, most is duzzogsz és csodálkozol, hogy a mimózatermészed miatt Mimikének neveztek el?
A kis tálkában fortyogó Mimikét nagyon gyorsan ki kell engesztelni, mert ugye tudjátok, hogy a harag rossz tanácsadó. Ezzel fogadott bennünket Éva néni, s azonnal pártfogásba vette a kis drágát. Gyorsan megetette és megitatta. Két kanál vízhez két kanál lisztet adott, s hozzá még kedvesen becézgette. S hogy a kedvesség mire képes, azt a két szememmel láttam hamarosan. Mimike bosszúsága pillanatok alatt elillant, hovatovább nagy vígan buborékok gyártásába kezdett, és mintha számonkérően ránk tekintett volna: látjátok, ez kellett nekem! Ugye, milyen ügyes vagyok?
Miután Mimikét elláttuk és megnyugodtunk, hogy a kis vadkovász szépen duzzad, buborékokat ereget és egyre erősebb, az asztal sarkára félretettük, hadd dolgozzon csak, ez létezésének öröme és küldetése. Mimikét félretolva végre a kishúgommal mi is a tettek mezejére léphettünk. Kötényeket felkötve és alapos kézmosás után sürögtünk-forogtunk a konyhában, várva az utasításokat. A dagasztótálat az asztalra tettük együtt, majd a flaskában lévő forrásvízből Éva néni 6 deciliter vizet beletöltött, majd szépen lassan a tálba adagolta a lisztet. Kedvesen hozzánk fordulva folyton magyarázott: a kenyérsütés rengeteg tapasztalat, kudarc és a véletlenek eredménye. Ilyen tapasztalat, hogy a tálba először a vizet és nem a lisztet rakom bele. Ha fordított sorrendben raknám bele, se vége, se hossza nem lenne az adagolásnak. Szóval annyi lisztet adagolt Éva néni, amennyit a víz felvett és ezeket kemény tésztává gyúrta. Csak liszt és víz, semmi más! Gyerekek, ez volt az első lépés, de fontos betakarni, nehogy kiszáradjon a tészta, szólt kedvesen Éva néni a szék hátán lévő konyharuhára mutatva. A kishúgom ugrott is, s a dagasztótál tetejére helyezte el azt azokkal a mozdulatokkal, ahogy a babáit takargatja: gondosan és boldogan simogatva. Most pedig hagyjuk pihenni és dolgozni is a kenyérmasszát, szólt hozzánk kedvesen Éva néni.
A Mamim ekkor már sejtette, hogy eljött az ő ideje. Íme, ti is láthatjátok, milyen találékony! Vagy talán előre eltervezte? Akárhogy is, most sem hagyta, hogy tétlenkedjünk. Kisdrágáim, amíg a kenyérmassza pihen és dolgozik, addig elzarándokolunk az egy-két kilométerre lévő híres Mária- forráshoz, hogy hozzunk forrásvizet Éva néninek, és persze mi is kortyolhassunk belőle, ugrott fel. Jól felpakoltuk magunkat flaskákkal, és máris indultunk hegynek fel, völgynek le. Ismerhettek bennünket, igen zajos család vagyunk. Kiváltképpen ha éneklünk, ahogy most is tettük lejtmenetben a szurdok mélységes peremén bukdácsolva. Fejünk fölött az ég kékje, de leginkább a napfény által átszőtt szépséges fák végeláthatatlan sora, az erdő rengetege. Persze Mamim dalos kedve nem hagyott alább és telitorokból harsogta egyik kedvenc szatmári népdalát, miközben mi a szurdok partján pihegtünk az erdő árnyas fái alatt. Az erdő visszhangozta Mamim énekét. Nagyon boldogok voltunk, úgy éreztük, jó lenne megállítani az időt. Ismeritek-e ezt a szép dalt?
Zöld erdőbe de magos, zöld erdőbe de magos a juharfa,
Kicsi madár, sejehaj, kicsi madár a fészkét odarakja…
És csak zengett tovább az ének. Szinte észre se vettük, és máris a szentkúti Mária-forráshoz értünk, ahol már többször is jártunk. Mamim sokat mesélt nekünk a forrással kapcsolatos hiedelmekről, legendákról, a forrásvíz csodatévő erejéről. Mi öten körbeültük a forráskutat, és lábunkat lógázva, vízbe mártva oltottuk a szomjunkat ezzel a csodatévő forrásvízzel. Közben elméláztunk. Akkor és ott a csodatévő forrásvízben lubickolva hinni akartunk a csodákban. Aztán egyenként, szép sorjában a kívánságainkat is a víztükörbe belekiabáltuk. Csak arra emlékszem pontosan, hogy én mit harsogtam a forrásvízbe: nagyon boldog gyerek vagyok és nem akarok felnőtt lenni! Persze a kistestvérem most is csatlakozott hozzám, azt hiszem, én vagyok a példaképe. Ez már önmagában is a csodával határos, nemde?
Mikor visszaértünk, Éva néni azzal fogadott bennünket, hogy most következik a második nagy lépés a kenyérsütés frontján. Most végre az agyondédelgetett Mimike is megmutathatja a tudományát, rajta áll vagy bukik a kenyérsütés eredménye! Éva néni a dagasztáshoz látott, miközben mindent megmagyarázott. Tudjátok, rengeteg tapasztalat és kudarc! Amíg mi a csodákat kívángattunk magunknak, a lisztszemecskék a nedvesség felvétele miatt szépen megdagadtak, és vadkovász nélkül is dolgozott a kenyértészta. De most Mimike csodát tesz! Még keresni sem kell, a természet adja nekünk! Éva néni az összegyúrt tésztához 3-4 evőkanál vadkovászt tett, kitépve Mimike savanykás, tejes illatú és erőtől duzzadó testéből, aztán néhány percig dagasztotta. Ezután következtek a többi összetevők: napraforgó-, szezám-, len- és tökmag, majd a zabpehely, kevés házi túró és két evőkanál napraforgóolaj. Szépen összedolgozta őket, majd két teáskanálnyi sót rakott bele. A dagasztás nem tartott tovább 4-5 percnél.
A kelesztés ellenben hosszú ideig tart, magyarázta Éva néni, miután a dagasztással befejezte az aznapi munkát. A kenyértészta egy egész éjszaka csak kel és kel, azaz csak másnap reggel kerülhet sor a sütésre. De milyen fontos, hogy ezt a kenyérmasszát alaposan be kell bugyolálni ám! Éva néni a dagasztótál tetejére egy zuhanysapkára hasonlító, orkán anyagú, használaton kívüli bicikliülés-sapkát húzott, ha jól emlékszem, piros pöttyös volt. Bíztunk Mimikénkben: ennek a sapkának többszörösére kell kelnie-telnie reggelre a duzzadó tésztával. Már indultunk volna haza, amikor Éva néni figyelmeztetett. Hóha, hó! A cserépedényt még be kell áztatni. Holnap reggel már csak a sütés van hátra, hozzatok magatokkal kacsazsírt. Ezzel búcsúzott tőlünk Éva néni.
Nagyon fárasztó napunk volt, de csodákkal teli nap! Ilyen napokon szokta mondani Mamim, hogy több nap, mint kolbász. Azaz lefordítva gyereknyelvre, becsüld meg a szép napok különlegességét, mert nem minden napra jut belőle! Annyira elfáradtam, hogy szinte beestem az ágyba, még estimesére sem volt szükségem az elalváshoz, s reggelig aludtam, mint a bunda.
Másnap izgatottan ébredtem, azon gondolkodva, hogy vajon Mimike csodát tett-e az éjszaka. Újra útra keltünk mind az öten Pilisszentkeresztre a kacsazsírral, és persze alig vártuk, hogy meglássuk az előző napi munkánk eredményét. Éva néni vidáman fogadott bennünket, büszkén mutogatva a dagasztótálat. Nézzétek csak, a nyers tészta teljesen kitöltötte a sapkát! Szóval, Mimikénk egész éjjel szorgalmasan dolgozott.
Eközben elővette az agyagedényt, amiben a kenyeret szokta sütni, és elmagyarázta a kenyérkészítés utolsó lépését, a sütést. Most pedig figyeljetek: először is beolajozom az agyagedényt és a tésztát szépen belehelyezem. Nem nyomkodom, nem formázom, csak az agyagedény formájára igazítom. A tetejét élés késsel félkör alakban pár milliméter mélyen bevágom. Ráteszem a tetőt az edényre és a hideg sütőbe teszem az alsó rácsra, és egy órán keresztül sütöm 250 fokon. Az edény tetejét csak a sütés végén veszem le.
Még egy óra! Nem egyszerű ez a kenyérsütés, az egyszer biztos! Türelmetlenül vártam a kenyeret. Szép lassan a finom illatok elkezdték belepni Éva néni konyháját, miközben mi már a reggelizéshez készülődtünk. Persze meg kellett várni, hogy az aranybarnára sült kenyér a rácson kihűljön. Ha látnátok, tényleg olyan, mintha mosolyogna! A félkör alakú bevágás valójában a kenyerünk mosolygó szája!
A kacsazsír már az asztalon, de még mindig türelmesen várnunk kellett. Olyan ünnepélyesség lengte be a kenyérillatos konyhát! Éva néni az ölébe vette a kenyeret, leheletfinoman megpuszilta, egy kis keresztet karcolt rá, majd megszegte. Miközben a kacsazsír szépen olvadozott és csöpögött a kenyerünk kisebb-nagyobb lyukaiból és mi falatozgattunk a nem mindennapi mannából, Éva néni a kenyér tiszteletéről beszélt. Arról is, milyen régóta a kenyér a legfontosabb tápláléka az embereknek, sőt, sokkal több is, mint élelem. De ekkor én már alig hallottam, mit mond, akkora élvezettel majszoltam a kenyeret.
Kép: Femina
