Emlékeztek még Pünkösdi-Meggyes Mimózára, akit Mimikének becézgetünk? Hát arra, hogy folyton etetni kell, hogy ne berzenkedjen, ne dühösködjön? Nagyon kell vigyázni a kis éhenkórászra! Talán arra is emlékeztek, hogy Mimike vadkovász, egy valamire való kenyér csírája, sava-borsa, teste-lelke. Arról nem is beszélve, hogy nem véletlenül a mi gondjainkra bízta Éva néni. Mi pedig etetjük és kényeztetjük rendesen Mimikét azóta is, aki persze egyre terebélyesebb, s csak arra vár, hogy végre valaki igazán a hasznát is vehesse.
Az anyukám, akit Mammának hívunk a kistestvéremmel együtt, s az apukám, akit pedig Bábbónak nevezünk, vetették fel a minap, hogy Mimikét mutassuk meg a Dédimaminak, s kérjük meg őt, hogy süssön kenyeret, s ahhoz Mimikénkből csippentsen le egy-két kanálnyit, vagy amennyi szükséges egy nagy kerek kenyér sütéséhez. Ez jó ötletnek bizonyult, és miután Medárd tényleg esős napokat hozott, időtöltésnek sem volt utolsó. Kenyérsütés! Mégpedig a Mamma nagymamájánál, aki történetesen a Mamim anyukája. Hűha! Ez négy generáció! Milyen szerencsések vagyunk, hogy együtt lehetünk!
Dédimami, hoztuk Mimikét, süss nekünk belőle kenyeret! Így toppantunk a Dédimami elé, kezünkben a vadkovásszal. Gyertek be, Kisdrágáim, de örülök nektek, foglaljatok helyet, itt van a kanapé, hozzatok be székeket, hallottuk a szívből jövő kedves invitálást. A népes család végre elhelyezkedett Dédimami szobájában és innen-onnan csivitelés, zsongás-bongás hallatszott, majd miután elcsitult a családi zsibongás, előállhattam Mimikével és bemutattam őt végre az egész családnak. Aztán a testvéremmel elmeséltük, miként tettünk szert Mimikére, kitől kaptuk, mi a teljes neve és mindent, amit csak tudni kell róla. Drága Gyermekeim, fordult hozzánk kedvesen Dédimamink, a kenyér, még ha kovászt hoztatok is, nem 1-2 óra alatt készül el. Szóval akkor ma már nem is eszünk frissen sült, ropogós kenyeret, mormogtam magamban, kicsit fészkelődve a kanapén, ahol testvéremmel együtt kuporogtunk egy régi fotóalbumot tartva a kezünkben. Be kell ugyanis dagasztani, pihentetni, újra dagasztani, állni hagyni, s mire megkel, szépen megformázni és sütőbe tenni, hallottuk Dédimami szavait, aki lelkesen folytatta a mesélést.
A legfinomabb kenyér azonban kemencében sül és nekünk nincs kemencénk, legfeljebb a gáztűzhely sütőjében lehet kenyeret sütni. Régen azonban még nem lehetett a boltokban kenyeret kapni, legalábbis ott, ahol mi éltünk, nem árultak kenyeret. Mindenki maga sütötte vagy süttette a finom házi kenyeret. Jé, pedig manapság ezerféle kenyeret árulnak a boltok, csak úgy roskadoznak a polcokon, szakítottam félbe Dédimamimat. De csitt, hallgassuk csak tovább a folytatást! A legfinomabb kenyeret életemben Újberekben ettem, szólt közbe Nénje, aki a Mamim testvére. Emlékszel, Hugicám, hogy az anyukánk hogy dagasztotta a kenyeret? És hogy főtt krumplit is nyomott a kenyérmasszába? Akkor az krumplis kenyér lehetett, azt szeretem a legjobban, meg a krumplis pogácsát, csillant fel a kistestvérem szeme. Igen, akkor még kisiskolás voltam, a kacsazsíros kenyér ízét még most is a számban érzem, válaszolt gondolataiba mélyülve Mamim.
Hol van Újberek? Hogy készült a házi kenyér? Milyen élete volt Mamimnak és a családjának Újberekben, soroltuk hosszan a kérdéseket. Dédimami az, akinek erről mesélnie kell! Dédimami, kérlek, mesélj! És már hallottuk is a múltba merengő fátyolos hangját. S ha ti is figyelmesen hallgatjátok, részesei lehettek egy régi szegény, de boldogságos gyerekkornak.
A hely, ahol hat évig laktunk, egy puszta volt, mint ahogy a neve is elárulja: Újberekpuszta. Ez egy kis faluszerűség volt, amely Várdomb faluhoz tartozott, annak központjától legalább 3-4 kilométerre. Ezen az újbereki pusztán körülbelül húsz család élt. Valaha egy grófé lehetett ez az egész puszta és a körülötte lévő hatalmas földterület, mert egy kis kastélyszerűség volt a központban egy használaton kívüli úszómedencével és körülötte gyümölcsfák, bokrok és virágágyások sora, szigorúan elkerítve. Mellette egy kis vegyesbolt, ott vásároltunk be. A kiskastély körül több épület állt, valaha cselédlakások lehettek. Volt két négylakásos és talán kétlakásos is, de mi a három kisgyerekünkkel a nyolcas házban laktunk. Azért nyolcas, mert nyolc egyforma lakás volt benne. Nagyon egyszerű lakások voltak, egy szoba, konyha és kamra. Nem volt fürdőszoba, se WC, se víz, se gáz. Vezetékes víz a nyolcas ház előtt volt.
Egy egyszobás lakásban öt ember élt WC, fürdőszoba, víz és gáz nélkül? Csak ámuldoztam a Mamimra és a Nénjére tekingetve.
Innen, a pusztáról jártak a kislányaink a faluban lévő óvodába, majd iskolába, ragadta ismét magához a szót Dédimami. Gyalog jártak még télvíz idején is. S akkor, amikor nagy hideg volt, lovasszekérrel vitték be a gyerekeket a pusztáról a falusi iskolába. Sokszor sötét este értek haza, akkor, amikor délután volt a tanítás az iskolában.
Akkor naponta hány kilométert gyalogoltak Mamiék? Miért nem autóval vitték őket olyan messzire, nem féltek a sötétben, csodálkoztam nagyon. A válasz sem maradt el sokáig: hiszen hatvan évvel ezelőtt teljesen más világ volt, ráadásul ne felejtsétek el, hogy egy pusztáról van szó, szólt hozzám kedvesen Mamim, aki szájára tette a mutató ujját jelezve, hogy hallgassuk csak a Dédimamit, hadd meséljen.
Aztán hirtelen eszébe jutott valami. Hű, a Lénia jegenyefáinak susogását mintha ma is hallanám, sokszor ijesztő volt, féltem! Léniának a pusztáról a Várdomb határába vezető 1-2 kilométeres, egyenes utat neveztük, melynek mindkét oldalát magas jegenyefasor határolta. Nagyon sokszor meg kellett tennünk ezt az utat, és rettentő hosszúnak éreztem mindig, folytatta a Mamim az emlékei sorát. Majd a Nénje forszírozta újra a krumplis kenyér receptjét. Igen, igen, helyeseltünk, mi is szeretnénk meghallgatni. Dédimami, folytasd a mesét! S Dédimami alig várta, hogy újra mesélhessen.
Abban az időben, ötven-hatvan évvel ezelőtt többféle lisztet árultak. Mi háromféle lisztet tartottunk a kamránkban, mégpedig lisztes zsákokban: kenyérlisztet, finomlisztet és a korpát. Minden héten egy napon korán reggel lovasszekérrel vitték el az előre megdagasztott és kelesztett kenyeret Várdombra, ahol kemencében a pék megsütötte. Minden családban a háziasszony már egy nappal korábban hozzálátott az előkészületekhez. Igen, kovászos volt a mi finom kenyerünk. Én minden kenyérsütéskor a kenyérmasszából kicsíptem egy darabot és azt a konyhaszekrény tetején megszárítottam és aztán megfelelő helyre félretettem. Ez volt a szárított kovász. A kenyérsütés előtti napon langyos vízzel óvatosan felkevertem, és egy napig így tartottam. Hajnali négy órakor keltem és bedagasztottam a kenyeret ezzel a kovásszal, volt, amikor három kenyeret is kiszaggattam. Valóban áttört, főtt krumplit is dagasztottam a masszába. Aztán megformáztam és egy tiszta konyharuhával bélelt vesszőkosárba helyeztem, és melléraktam egy kis cédulát, amire a nevünket írtam rá. A várdombi pék még egyszer megformázta, megdolgozta a kenyerünket, a kis cédulával együtt a kemencében megsütötte. Már délelőtt tíz órára kisültek a kenyerek és mindig én mentem kerékpárral a kenyerekért. A gyerekek alig várták a finom, illatozó kenyeret és ment a harc közöttük, kié legyen a csücske, mert az volt a legfinomabb. A még langyos kenyérre zsírt kenegettünk és azon vitatkoztak a gyerekek, hogy paprikával vagy paradicsommal finomabb-e. Ez a vita évekig eltartott.
A gyerekeink nagyon sokat játszottak a szomszéd gyerekekkel, és amikor megéheztek, gyakran az egész gyerekcsapat beözönlött hol hozzánk, hol a másik szomszédságba, kérték a zsíros kenyeret és úgy majszolták, olyan jó étvággyal, mint a mennyei mannát. Nem is volt annál finomabb, mint az újbereki ropogós zsíros kenyér hol paprikával, hol paradicsommal!
Zsíros kenyér, vagy tréfásan zsíros deszkának hívtuk gyerekkorunk kedvenc ételét, szólt közbe Nénje. De tudjátok, miért volt az olyan finom és miért vágyódunk utána folyton folyvást? Nemcsak azért, mert illatos, zamatos és meleg volt és az anyukánk sütötte, hanem mert a barátságainkra emlékeztet, a pusztánk gyerekseregére, akikkel annyit, de annyit játszottunk a hatalmas, végtelen szabadságot adó bozótos, nádas, lápos gyerekparadicsomban!
Hű, de megéheztem! Kérhetek egy szelet kacsazsíros kenyeret, fordultam a szüleim felé, akik megértették, miért is olyan finom egy szelet zsíros kenyér. Mert nemcsak kenyér és zsír kell hozzá, sokkal több.
Ugye, most már ismeritek a legfinomabb kenyér titkát? Ha pedig az érdekel benneteket, hogy hogyan készül a híres-nevezetes Mimike közreműködésével a kenyér, vagy tudni szeretnétek, hogyan lehet megkülönböztetni, hogy élesztővel vagy vadkovásszal készült-e a kenyér, akkor várlak benneteket a következő mesémre. Újra Éva néni lesz a vendégünk!
Fotó: indafoto
Fotó: indafoto
