Mami, kérlek, mesélj!

Kérdezzétek meg bátran, gyerekek, hogy melyik a legkedvesebb állatom, és azt is, hogy miért éppen az! Miért csodálom, mit tanulhattam tőle, és miért irigykedem rá. Rá, a darumadárra! 

Igen, a darumadárról szól a mai mesém, és ez így október táján nem is véletlen. A daruval való találkozásaim mesébe illő élmények és álomszerű képzelgések sora, melyek egész életem meghatározó emlékei lettek. 

Nagyon jól emlékszem, akkor is október közepe volt, amikor családommal a Tisza-tó mellett üdültünk, Tiszafüreden, egy nagyon kellemes szállodában. Korán reggel még igen sötét volt, gyorsan kipattantam az ágyból, edzőcipőt húztam, és kapucnis dzsekit öltöttem, majd irány a Tisza-tó, irány a minden reggeli futás. Az ébredező tó partján egy kis idő múltán furcsa zajt hallottam, eleinte nem is törődtem vele. Aztán hirtelen feltekintettem az égre, és valami csodálatos látvány fogadott. Darurajok sokasága vonult hangos csattogással Hortobágy irányába. Nem tudtam levenni a szemem az égboltról, és tátott szájjal figyeltem a nyújtott nyakkal és lábbal V-alakban vonuló darvak rajait.

Igen, gyerekek, épp most van a daruvonulás időszaka, és a darvak északról, a hidegebb tájakról hozzánk érkeznek, hogy megpihenjenek és feltöltődjenek élelemmel, készülve a további hosszú vándorútjukra. Néhány hét áll rendelkezésünkre, hogy megcsodálhassuk a darvak vonulását, felröppenését a tavakból és az esti behúzásukat. 

A darvak iránti rajongásom később sem csillapodott, és szerencsémre sikerült Hortobágyon egy teliholdas októberi estén megcsodálni a darvak behúzását. A darvak, miután egész nap a táplálékukat keresik és szinte egész nap eszegetnek, már sötétedő este ismét rajokba rendeződve, de most a levegőből az éjszakai szállásukra ereszkednek le. A látvány leírhatatlan. Olyan, mintha fekete felhők mozognának, és egyszer csak eltűnnek. Ez a behúzás hosszú ideig eltart, mert sok-sok raj várakozik a landolásra. És hogy mi következik utána? Ezt is jól hallottam. A darvak, miután az éjszakai pihenőhelyükön elrendeződnek, megkezdik a nap eseményeinek megtárgyalását. Érces, trombitahangú hangjuk beteríti a környéket, és ez a társalgásuk órákig eltart. Micsoda családi és társadalmi élet! A hűséges daru párok nagyon figyelmesek egymás iránt, és igazán odaadó szülők is kis fiókáiknak.

Már a leshelyről Hortobágyra közlekedő kisvonaton ültem, és már teljesen sötét este volt, de a kisvonat ablakán pont az arcomba világított a fényes, kerek telihold. Éreztem, hogy szemeim elnehezülnek, és a fárasztó napom élményei táncolni kezdtek a szemem előtt. 

Ó, ez a telihold! Előtte röppen egy darumadár! S mintha engem hívogatna! Jól látok és jól hallok? – nézelődtem mélán és bambán. De egyáltalán nem álmodtam! Legalábbis azt hiszem!

– Gyere, kislány, ülj a hátamra, és elviszlek a Holdra, mert bizony mondom, nagy küldetés vár ránk! Látom, bátor vagy és kíváncsi! Azt hiszem, sok dolgunk lesz a Holdon. Tudod, az egy kisebb fajta bolygó – szólított meg engem ez a csodás madár. 

Én kislány vagyok? Én bátor vagyok? Én kíváncsi vagyok? És egyáltalán ki vagyok én? – kérdezgettem, főleg magamtól, de egy vakmerő, bátor ugrással a darumadár hátára ugrottam. Igen, akkor én valóban bátor vagyok, gondoltam, és a madaram hátán szeltem a levegőt egyre feljebb, egyre feljebb… Szabadnak és boldognak éreztem magam. Kis szorongásom támadt azonban: mi is ez a küldetés egyáltalán? Nem volt időm azonban tépelődni holmi küldetéselméleten, mert madaram, aki Délceg Darunak mutatkozott be, már le is ereszkedett a Hold legfényesebb palotájának legtetejére.

– Itt lakik Luna, a Hold királynője. Neki kell segítenünk, mert egyedül nem boldogul a sok-sok problémával – jelentette ki jelentőségteljesen Délceg Daru.

– Hát mik azok a problémák? – firtattam sebesen, de ekkor királyi koronával a fején megjelent egy szépséges, fiatal lány. Minden bizonnyal ő Luna, a királynő, és máris nyújtottam felé a kezem barátságom jeléül, majd bemutatkoztam: a Föld nevű bolygóról érkeztem, és Réka a nevem.

Délceg Daru elmosolyodott, most már tudja a nevemet, és most már én is tudom, ki vagyok.

– Kedves barátaim, kérlek, segítsetek! Bajban van a bolygóm, és rátok van szükségem! – nézett ránk bizakodóan Luna, a kis királynő. 

– Akkor indulhatunk is – csapott szárnyaival Délceg Daru, és mi ketten, én és a királynő, a hátára pattantunk. Suhantunk utcáról utcára, és sehol egy teremtés. Hát hol vannak az emberek? A játszótéren miért nincsenek gyerekek? Miért emelnek magas kerítést kertjeik, házaik közé? Nagyon csodálkoztam ezen, és hirtelen az az ötletem támadt, hogy nézzünk be egy ház ablakán. Mit is csinálnak vajon a felnőttek és a gyerekek? Nem fogjátok elhinni: az emberek bent a lakásaikban TV-t néztek, és okostelefonokon játszadoztak, csak úgy magányosan.

– Hát ez az első probléma: az emberek magányosak, és elragadta őket ez a modern technika! Az emberek boldogtalanok! – sóhajtozott Luna, a királynő.

– De repüljünk is tovább, kedves Délceg Daru, mert van még látnivaló bőven – türelmetlenkedett Luna. Alig folytattuk utunkat, amikor az utcán veszekedő emberekre lettünk figyelmesek. Hogy miért veszekedtek, azt nem tudni, de gorombák voltak és közönségesek. 

– Látjátok, ez is nagyon bánt engem, hogy a bolygóm lakói nem értik meg egymást, és nem is akarják megérteni egymást! Mire való ez a durvaság? Nagyon elszomorít engem – sóhajtott a királynő. 

Ahogy repültünk egyik helyről a másikra, szemétkupac itt, szemétkupac ott, az utcákon kóbor állatok szaladgáltak szanaszét. Érthetetlen, miért nem törődnek az emberek a környezetükkel, miért pusztítják szánt szándékkal az élőhelyüket – vettem ki a szót Luna királynő szájából. 

– Nézzétek, ott egy kiszáradt folyómeder, amott egy tornádó pusztításának romhalmaza! – mutatta Luna a lesújtó állapotokat. Még magamhoz sem tértem, amikor Luna megálljt parancsolt, és leereszkedtünk egy hegy tetejére. Azt hiszem, ez a hegy Délceg Daruról lett nevezetes. 

Délceg Daru egy sziklaoromra felállva megrázta tollazatát, és nyakát kihúzva méltóságteljesen hegyi beszédre készült: 

– Luna, királynőm! Valóban nagyon nagy a baj a bolygódon! Én csak azt mondhatom, amit tapasztaltam, amit a szüleim és azok szülei tanítottak nekünk, amit örökítettek ránk, és mi továbbadjuk gyermekeinknek. Végy példát a darvakról! A darvak nem magányosak, nagy-nagy családban élünk, párunkhoz egy életen át hűségesek vagyunk. Sok-sok fiókánkat közösen neveljük, féltve óvjuk őket. Esténként a vízben ácsorogva beszélgetünk, csevegünk,        tollászkodunk órákon át. A családunkban biztonságban vagyunk, és tudjuk, hogy hol a helyünk. De ez számunkra nem rabság, nemcsak a testünkkel, hanem a lelkünkkel is szárnyalunk… 

– Igen, igen… Drága Délceg Daru! Ez példa lehet az emberek számára is! De hol is kezdjem? – nézett aggódva Luna a darura és rám is. 

– Hát drága királynőm, az alapoknál. Hinni kell abban, hogy az emberek jók, és nevelhetők. Sok-sok idő, türelem, szeretet és megértés kell a változáshoz. Kezdd magadon a változást: tanulj, tapasztalj, és járj az emberek között, és meglátod, megértik… 

– Értem, mit mondasz, drága barátom! Köszönöm, hogy eljöttél ezzel a bájos kisleánnyal… Ő már a jövő reménysége. Remélem, ő is okul a kisbolygómon tapasztaltakból… Ó, van egy kérésem: szeretnélek lefesteni, és ez a kép fog emlékeztetni rád, és figyelmeztet, ha letérnék a helyes útról… Ez lesz az én iránytűm! Ez lesz holdbeli uralkodásom szimbóluma! 

– Hékás, hékás – hallottam meg nehezen. Megérkeztünk, és csikordult a kisvonat kereke… Én álmos szemekkel ébredeztem, és kérdeztem: hol van Délceg Daru, a barátom? 

Ugye ti tudjátok, hogy hol van Délceg Daru, és ki a Réka?