Kicsit még szégyellem magam a balul sült halfogásom miatt, de ugyebár veszett már több is Mohácsnál! Oda se neki! Megrázom kicsit magam, így ni, és újra helyreáll az önbizalmam. Igen, igen! Én vagyok Cilike, a halra éhes éltes macska. S hogy mit keresek itt? Már mondom is! Igen, mondom, mert tudok ám beszélni, olyan cicanyelven. Csak ti emberek azt gondoljátok, a cicák nem olyan okosak, mint például a kutyák! Ez hallatlan ostobaság!
Ha már ilyen szépen bemutatkoztam nektek, nyilván érdekel benneteket a sorsom is. Nehogy azt képzeljétek, hogy az sivár és unalmas, hogy egész nap csak henyélek. Á, nem! Veszélyekkel teli életem volt, és manapság is harcolnom kell. No, nemcsak az egerekkel, hanem Kis Feketével, a koromfekete mostohatestvér-cicámmal, és Manonnal, a francia bulldoggal. Igen, harcolnom kell velük, mert azt akarom, hogy gazdáim engem is szeressenek! És persze, hogy ez a két állat is szeressen engem, ha lehetséges ez egyáltalán. Ezt megérthetitek!
Ha nem lennék ilyen harcias macska, nem tudom, hol és hogyan végeztem volna! Ancsa, az első kisgazdám ugyanis egyszerűen kirakta a szűrömet, és világgá kellett mennem. Hónapokba telt, míg beédesgettem magam egy jóravaló családba. No nem az emberekkel volt bajom. Nem! A vetélytársaim akartak engem elüldözni, akik állításuk szerint ők maguk itt a bennszülöttek, én pedig egy közönséges betolakodó vagyok! Még ilyet! Tudják ők egyáltalán, mit jelent kivert macskának lenni?! Otthontalanul csatangolni és kuncsorogni?! Senkinek nem kívánok ilyen sorsot!
– Legyünk jó barátok! – hízelkedtem, amolyan álnok, álságos módon, és oda akartam bújni a Kis Fekete bennszülött mellé.
– Még hogy barátok?! Azt már nem, takarodj innen! Ez az én házam! – vicsorogta, mint egy mérges kiskutya.
Meg kellett hunyászkodnom, és egy biztonságos zugot kerestem magamnak, annál is inkább, mert Manon, a boldog bulldog is ellenem fordult. Nagyon könnyű egy hazátlan, házatlan, szerencsétlen, kivert macskát lapátra tenni! Ez a lapátos dolog, tudjátok biztosan, nem szó szerint értendő. Szóval, ellenségnek és egyúttal könnyű prédának tekintettek engem. Már azon törtem a kis fejecskémet, hogy akkor én innen is továbbállok, amikor kedves emberi hangokat hallottam a közelemben, és hirtelen egy kisleány az ölébe vett engem. Igen, engem! A közönséges betolakodót!
– Figyelj ide, te édes cicuska, én gondodat viselem, de megértheted, hogy Kis Fekete és Manon is a családhoz tartozik. Neked kell elérned, hogy ők téged befogadjanak és elfogadjanak! – magyarázta nekem kedvesen a kislány. A kislány, akit én Margarétának neveztem el, ő pedig engem Cilikének.
– Margaréta, segíts nekem! Mit tegyek, hogy itt maradhassak, és Kis Fekete és Manon is elfogadjanak engem? – kérdeztem aggódva, és hangos dorombolásba kezdtem. Még jó, hogy a két jó madár – tudjátok, kiről van szó – nem látott meg minket! Valami csalafintaságot kellene kieszelnem ellenük! Valami tréfás dolgot, ami rádöbbenti őket, hogy nagyon is jól járnának velem! És igenis, engem is lehet szeretni!
– Marci, tesókám, segíts nekünk, hogy Kis Fekete és Manon kutyus elfogadja a kis jövevényt! – fordult egy nagyobbacska fiúhoz ez a kedves kislány.
– Ugye, milyen aranyos ez a cica? Fogadjuk be őt! – ölelgetett és simogatott meg engem mindkét aranyos gyerek!
Igen, a gyerekek értik az állatok nyelvét, és különösen érzik az állatok szeretetét!
Igaza van Margarétának, nekem kell a helyzetet megoldani, ha maradni akarok! Nekem kell kivívnom a két bennszülött elismerését! Hát akkor induljon az akció, a mesterterv elkészült!
Emlékszem, vasárnap volt és kivételesen délben is kaptunk fincsi falatokat. Manon kutyus, akit Margaréta Manoncikának becézgetett olykor, finom szaftos husikát kapott. Kis Fekete a magas kőkerítésen napozgatott békésen és leste hosszú órák óta a csivitelő verebeket. Igazi nagyvadász, ez kétségtelen! Egy óvatlan pillanatban elcsentem Manon szaftos husiját és a legközelebb álló fára villámgyorsan felmásztam. Manon hoppon maradt! Arra vártam csak, vegyen észre engem. NI, ni itt vagyok a fa tetején! Nem látsz engem? - incselkedtem rendesen.
Manon a csalhatatlan szimatával, megérezte az én, de leginkább az elcsent falat illatát és a hangos csaholással a fa alá rontott.
-Gyere fel a falatodért! Mássz fel a fára! Vagy nem is tudsz fára mászni?! Nocsak, Manon nem tud fára mászni, csak csahol az éhes kutya! -vigéckedtem fent a fa tetején. Amint éppen csúfolódtam és zöld szemeimet villogtattam, egy egeret pillantottam átsuhanni a fa alatt.
-Hé, Manon, ott az egér, fogd el gyorsan! Vagy egeret sem tudsz fogni? Akkor mi hasznod van itt az emberek világában?! – ordítottam és ösztönösen ugrani készültem.
Képzelhetitek, Manon észre sem vette az egeret, nem is értette, miért vagyok annyira izgatott. Aztán Kis Feketét hívtam! Egér a láthatáron, ordítottam, de a fekete párduc a verebeivel volt elfoglalva. Akkor viszont nekem kell a tettek mezejére lépnem, vagyis ugranom, de azonnal! Egy lendületes ugrással le a fáról, s az egérre vetettem magam és…
Manon csak leste a halálmegvető ugrásomat és a kiterített egeret. A Kis Fekete is előkerült a verébvadászatból és elismerően állt mellém az elfogott egér láttán. Csak álltunk egymás mellett, amíg Manon békésen falatozgatta a madárlátta husikáját. Mert madár látta, az biztos, fent a fa tetején!
-Gyertek velem cicuskáim egy sétára és hosszasan mesélek nektek a hűségről és arról, hogy miért szeretik a kutyák annyira az embereket! - simult hozzánk Manon, akiről persze kiderült, hogy egyáltalán nem véreb, nagyon is kedves kutyus.
És mi cicák csak hallgattuk Manont. Megértettük, hogy a kutyák nem tudnak fára mászni, de egeret fogni se. Ők egészen mások, mint mi, cicák! Az emberek iránti hűségük egészen biztos regénybe illő tulajdonság! És még sorolhatnám, mire jó egy kutya a háznál!
És hogy miért szeretik annyira az emberek a cicákat, no meg a kutyákat? Hát nem látjátok? Itt vagyunk mi példának! Én, az otthonra talált Cilike cica, a bennszülött Kis Fekete párductermetű verébvadász, no és Manon(cika), a hűséges ember-barát! Nahát!
Marci és Margaréta, látva a békés egyetértésünket, egymásra találásunkat, megnyugodhatott végre, hogy mi hárman nagyon is szépen elrendeztük közös dolgainkat. Mi magunk, a magunk módján. Egy kis tréfa azért kellett hozzá? Nem igaz?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
