Egy csodálatos mezőségen,
egy szénabála tetejében
az elterülő világot szemlélem
a Kő- és Mesélőhegyeken innen.
Vajon a szénabála magaslata
kilátást nyújt-e az ovimra?
Uccu neki induljunk el,
az erdei csapást kutassuk fel!
Botot veszek a kezembe,
hadonászok vele arra s erre.
Előttem levél, fű s ág zörög
ahogy magamnak utat török.
Hatalmas ez a kiserdő,
az óvodámhoz közel eső.
Patak mellett vezet a csapás,
erőt vesz rajtam a szorongás!
Mielőtt mélybe rántana a rémület,
sírás veri fel a mély csendet.
Nézek erre, nézek arra meglepődve,
nem látok egy teremtett lelket se.
Fülelek hát, hallgatózom és reszketek,
ugye senki és semmi nem bánthat engemet?
Szipogok, nyöszörgök, a lábam fájlalom,
de csak azért is erőt veszek magamon.
Bátran talpra ugrom bottal a kezemben,
s egy riadt kismadárral találom magam szemben!
Kezembe veszem reszketeg kis testét,
megsimogatom százszor is míg fel nem eszmél.
Ki vagy te, síró-rívó árva kis madár?
S anyukád e percben vajon merre jár?
Hazaviszlek, bekötözöm szárnyad,
etetlek, itatlak míg újra nem szárnyalsz.
Viszlek, viszlek a kedves kiserdőbe,
meggyógyultál, kicsi madár egy-kettőre.
Keresd a mamádat csicsergő hangon,
úgyis megismer téged, drága galambom.
Légy szabad, repülj a messzeségbe,
s én csodálattal tekintek utánad a végtelenbe.
Akárhányszor megyek kedves óvodámba,
mindig rád gondolok, drága kismadárka!
Fotó: Pixabay
