Ha hiszitek, ha nem, még két éves sem voltam, amikor a szüleim először elvittek a budapesti állatkertbe. Azóta sokszor ellátogattunk szüleimmel, nagyszüleimmel és minden egyes alkalommal újabb és újabb állatokat fedeztem fel, s mindig volt egy kiválasztott kedvencem. Volt úgy, hogy csak egy-két állat kedvéért látogattunk el, de azokat aztán tüzetesen megszemléltem.
Úgy emlékszem, hogy az első igazi kedvenc a varánusz volt, majd a csodás fókák, később pedig a nagyragadozók. Sok olyan állatot is láttam, amiknek nevét sem hallottam. Az állatkertben mindig nagyon sokan voltak, sok kisgyerek is: ki babakocsiban, ki az apukája nyakában, ki egy négykerekű kiskocsiban üldögélve. Legtöbbször apukámat kértem meg, hogy meséljen az állatokról, ő ugyanis biológus, és ő is nagyon szereti az állatokat, akárcsak én.
Egy vasárnap reggel felhangzott a szokásos kérdés: ma hová kiránduljunk? Ma is menjünk az állatkertbe, kértem szépen Mamit és Papit. Rövid készülődés után már indultunk is négyen az állatkertbe, Budapestre.
Útközben az autóban csak némán nézelődtünk, közben hallgattuk a rádiót. Mami olykor megszólalt és elragadtatással beszélt Budapest szépségéről. Mindig szövögeti a tervét, hogy mikor jön már el az az idő, hogy ő, akárcsak egy turista nyakába veszi a várost és egy hónapon át bebarangolja. Ha még tud várni egy-két évet, mi is csatlakozhatunk hozzá a tesókámmal!
Ugrás ki az autóból, kis állatrajongók, nyitotta ki a Papim az autó ajtaját. Induljunk gyorsan, mondta, mert sokat kell gyalogolnunk, ugyanis most sem sikerült parkolnunk az állatkert közelében. Ez Budapesten gyakran megesik, nem igaz? No, de nem baj, legalább látjuk a Városliget egy részét. Emlékeztek a városligeti tóra, a Vajdahunyadvárra, a nagy bicajozásokra a Hősök terén? Erről csacsogtunk, míg a célunk felé közeledtünk.
Papi, most is kölcsönözzünk egy kis járgányt, lelkesedtem, s már szaladtunk a jól ismert épülethez és kiváltottunk egy kiskocsit. Kisdrágáim, merre vegyük az irányt, kérdezte Mamim, mert sokszor így hív bennünket: kisdrágáim! Az apukám, akit a tesókámmal együtt Bábbónak hívunk, ahogy az olasz gyerekek hívják az apukájukat, mostanában sokat mesélt a gorillákról. Menjünk először a gorillákat megnézni! Beleültünk kistesómmal együtt a kiskocsiba, és mint két délceg felség feszítettünk, Papi pedig húzott bennünket. A Mami pedig baktatott utánunk, alig tudott lépést tartani.
Ne haragudj, ne haragudj szóltam a kedvenceimnek, a tigrisnek, az oroszlánnak, a rókának, a jegesmedvének, a fickándozó fókáknak. Most a gorillák vannak soron, értitek? És robogtunk tovább a jól ismert úton. Több gyerekcsoport tűnt fel a ketrecek körül. Volt olyan csoport, amelyikben minden gyereknek zöld volt a nyakkendője, egy másik csoport tagjai piros felsőben és fekete nadrágban hordták a szénát, szalmát és vizet az állatgondozóknak. Ezek a nagy iskolás gyerekek önkéntes munkát végeznek az állatkertben, jegyezte meg Papi. Milyen jó nekik, majd én is szeretnék idejönni dolgozni, segíteni az állatok gondozásában, lelkendeztem. Ez nagyon szép, nemes dolog, hallottam Mamim kedves szavait. No, de most minket a gorillák érdekelnek! Iparkodjunk, olyan türelmetlen vagyok! A kiskocsi futott velünk egyre sebesebben.
A gorillákat korábban is láttam az állatkertben, de akkor szinte épp hogy csak rájuk pillantottam. Most a lehető legközelebbről akartam látni őket. Odafurakodtam a kerítés mellé és figyeltem őket. Közvetlenül a kerítés mellett a földön fekvő fatörzsön ült egy szelíd tekintetű gorillamama, ölében kicsi kölykével.
Most látom, milyen hatalmas testű ez a majomfajta! Élénken figyeltem, hogy a gorillamama körmeivel gyengéden fésülgette, simogatta, kapargatta kicsinye selymes fekete bundáját. Okos szemével ránk-ránk pillantott. Hosszú ölelő karja betakarta kiskölyke egész testét.
Ez az ölelés, ez pontosan olyan, mint amikor az anyukám és az apukám engem és a kishúgomat az ölébe veszi, nagyon sokszor mindkettőnket egyszerre. Ez a legbiztonságosabb hely az egész világon. Ekkor érezzük: minden rendben van, vigyáznak ránk és szeretnek bennünket, és semmi bajunk nem történhet. Sokszor négyen is összebújunk és megöleljük egymást, hiszen egy család vagyunk és összetartozunk!
Meleg érzés öntött el bennünket a gorillamama és kicsinye láttán. Mami is teljesen elérzékenyült és kicsit fátyolos hangon megjegyezte: az állatok is éppúgy érezhetnek, mint az emberek. Sokkal jobban kellene rájuk vigyáznunk. Mi, emberek is felelősek vagyunk értük!
Még mielőtt az érzelmeink teljesen elragadtak volna bennünket, a gorillamama bemutatta kicsinyének és nekünk is a másik arcát. Óriási hancúrba kezdett: fára mászott, ugrándozott, csipkelődött, a kiskölyök pedig követte, majomszokás szerint utánozta. Majd együtt a kifeszített kötélen lógtak, másztak, ugrottak és szemmel láthatóan élvezték, hogy lelkes közönségük akadt. Ezek is ők, a vidám, pajkos emberszabású őseink, akik szeretnek játszani, és ez a játék is összeköti őket, a közös életüket.
Kistesókám is csak figyelt, a szemét le sem vette le gorillákról. Pontosan ilyen aranyos, gondoskodó a kishúgom is, pont így ölelgeti a Zsuzsi babáját, néha engem is – persze ha hagyom.
A nyáron újra elmegyünk, ugye, elmegyünk? Biztos vagyok benne, hogy már nemcsak az én kedvenc állatom lesz a gorilla. Gyertek ti is!
