Egy nyári napon estefelé, vacsoraidőhöz közeledve érkeztünk meg Papiékhoz, s a Papi a kertben éppen egy vesszőkosarat vitt a hóna alatt tele tűzifával a pihenőkert felé. Utánafutottam és láttam, hogy a cseresznyefa alatti asztalok meg voltak terítve. Úgy számoltam, hogy hét széket raktak az asztalok köré. Mi készül itt vajon? Talán valami meglepetés? A pihenőkert füves részére kerti szőnyeget terítettek le a nagyszüleim, s rajta állt a macskaasztal. Nem tudjátok, hogy mi az a macskaasztal? Hát egy gyerekasztal, két gyerekszékkel ellátva. Nyilván egyik az enyém, a másik a kishúgomé.
Papim és Mamim, ugye kertipartira készültök? A nagyszüleimhez fordultam, akik jöttek és mentek, és hoztak és vittek, toltak és húztak, szóval nagy volt a készülődés. Miután felmértem a helyzetet, elkezdtem gondolkodni, hogy hét meg kettő az ugyebár kilenc, mi heten vagyunk, ki lesz vajon a két vendégünk? Nem sokáig számolgattam, mert a Papim a tűzrakó hely melletti farönkre ülve szemmel láthatóan a tűzrakáshoz készült. Engem nagyon régóta érdekelt a tűz, az valami olyan dolog, ami veszélyes, de titokzatos is. Amikor kisebb voltam, a tűzoltóautó volt az egyik kedvencem. A tűzoltóállomás a nagyszüleim házához nagyon közel van, szinte naponta láttam és látom a tűzoltóautókat. Be is mentem többször a tűzoltóság garázsába, s egy nagyon kedves tűzoltónéni egy alkalommal mindent megmutatott, a tűzálló zubbonyt, nadrágot, csizmát, sisakot, a négy nagy autót hatalmas létrákkal és két kisebb autót. Sőt be is ülhettem a néni mellé a nagy tűzoltóautóba. Láttam többször, hogy hogyan gyakorolnak a tűzoltók és tudtam, mennyire fontos a villámgyorsaság. Abban az időben mindent tudtam a tűzoltóautókról, és én is kaptam egy nagy-nagy tűzoltóautót a kishúgom születésekor, állítólag a kishúgomtól.
A tűz veszélyes dolog! Láttam itt a falumban több házat is, ahol feketék voltak a cserepek, sőt félig leégett házról láttam fényképet a helyi újságban, majd megkeresve és felkeresve ezt a házat, láttuk, hogy tényleg leégett. Leégett a ház! Csak néztem és töprengtem. Miért égett le ez a ház? Most hol laknak az emberek, akik itt laktak korábban? Sokáig nyugtalanított a dolog. Nem tudom, hallattatok-e arról, hogy Szentendrén a HÉV-állomás melletti áruház is leégett. Majdnem porig égett, s a mai napig ott éktelenkedik a kesze-kusza eldeformálódott fémszerkezete égnek állva. Vajon mikor építek fel újra és vajon mi okozta ezt a tüzet?
De térjünk csak vissza a tűzrakáshoz, nyilván annak is megvan a maga tudománya! A Papim mellé guggoltam és figyeltem. Először összegyűrt újságpapírokat, majd apró vékony gallyacskákat rakott rá. Aztán gyufával meggyújtotta a papírt és gyorsan lángra kapott. Amikor már szépen égett, jöhetett a vastagabb fa. Csak úgy lángolt! Csak úgy csapkodtak a lángnyelvek! Látod, a fának száraznak kell lennie, akkor ég jól füstölés nélkül. Először a könnyen éghető papírt és gyújtóst kell lángra kapatni, tanítgatott a Papim. És most megvárjuk, mire a nagy fadarabok leégnek, s izzó parázzsá válnak. Utána jöhet a rostély, arra rátesszük a szalonnát, a kolbászt és a Mami által két napja bepácolt húst, folytatta Papim az okításomat.
Ahogy ott üldögéltünk egymás mellett a tüzünk látványába feledkezve, újra előhozakodtam azzal a nagyon fontos kérdéssel, hogy az ember egyáltalán hogy ismerte meg a tüzet, hogy tudott tüzet csinálni, amikor még nem volt gyufa és egyáltalán mennyiben változott meg a tűz ismerete által az élete. Mire jó a tűz egyáltalán? A Papim, aki szintén imádja a tüzet és Mamitól tudom, hogy korábban mennyire szeretett kísérletezni és sokáig vegyész szeretett volna lenni, máris elővett a kertből két kődarabot. Emlékezz vissza, Kicsikém, fordult hozzám kedvesen, a Természettudományi Múzeumban, amit mi bálnás múzeumnak hívunk az egyszerűség kedvéért, vetettem közbe, és az Állatkert egyik múzeumában is hosszasan néztük az ősember barlangját, amelyeket a muzeológusok készítettek. Láttad a barlangot, az ősemberi alakokat, férfiakat, nőket és gyerekeket. A tudósok a barlangrajzokból és a csontleletekből állapították meg, milyen életük lehetett az ősembereknek. Úgy gondolják, nagyon nehéz küzdelmet kellett folytatniuk minden egyes nap a túlélésért. Emlékszel ezekre a barlangokra? Emlékszel, milyen fegyver volt a férfiak kezében? Milyen ruha védte a testüket? Igen, igen, a mai ember által ismertek szerint készítették el ezeket az ősemberi barlangokat, hogy némi fogalmunk legyen az életükről. S a tűz? Igen, itt van a kezemben ez a két kő. Ha ezek kovakövek lennének, mint amelyet az ősember a természetben gyakran találhatott, és ha ezeket összeütnénk, szikra keletkezne. A szikra pedig a könnyen éghető anyagot lángra lobbantja.
Nézd csak, hogy csapnak fel a lángok, pattognak a szikrák! Rakjunk még arra a tűzre, szakította félbe a Papim a magyarázatát, és két-három hasáb fát rádobott a tűzre. Közben a Mamim a hátunk mögött tett-vett, s rákezdett az egyik kedvenc dalocskájára: megrakják a tüzet, mégis elaluszik…
S mire jó a tűz, kérdezte Papim ismét felém fordulva és átadta nekem a két követ. Ezek után már én voltam a soros, mert tudtam a választ a Papim kérdéseire. A tűz először is világított a sötétben, másodszor a hideg barlangot felmelegítette, harmadszor elriasztotta a vadállatokat, negyedszer megsütötték rajta a húst, soroltam hosszasan. Igen, ezeket most is láthatjuk: sütjük a tűzön a húst, kutya és macska a távolban, melegít, pedig most nem kéne, nevetett Mamim miközben hozta a sütnivaló ínyencséget.
Emlékszel, hogy a bálnás múzeumban az egyik ősembernek olyan dárdaféléje volt, amelynek a nyílhegye fémből készült, vetette közbe a Mamim, és szépen ráhelyezte a hússzeleteket a rostélyra. Igen, emlékszem, mert nagyon jól megnéztem, válaszoltam. Vajon mi köze van a tűznek ehhez a dárdához? Csak gondolkoztam, de semmi nem jutott eszembe. Erre a kérdésre is a Papim adta meg a nagyon is jól érthető választ, aki közben az izzó parazsat óvatosan megkapargatta. A tűz azért is volt az emberi fejlődésben egy hatalmas ugrás, mert az ember a tűz birtokában megtapasztalta, hogy az ásványokban lévő egyes kőzetek a tűzben megolvadnak és újra megszilárdulnak. Olvadt állapotukban formálhatók és kihűlve a fánál jóval erősebb eszközhöz, szerszámhoz juthattak ezáltal. Ez valóban forradalmi változást hozott az emberi fejlődésben, fejezte be Papim a tüzeskedést. A dárda végére olvasztott fém nyílhegy pedig sokat segített az ősembernek a mamut elejtésében is, jutott hirtelen eszembe a bálnás múzeumban látott mamut. Közben a szalonna, a kolbász, a hús is megsült és a kellemes illatával a szomszédokat is elárasztotta, csakúgy sistergett a sok finom falat az átforrósodott rostélyon. Micsoda illatkavalkád! Micsoda földi paradicsom!
Nem is vettem észre, hogy közben a terebélyes cseresznyefa alatt a szüleim és Pálmi, a nagynéném is helyet foglaltak, a kishúgom a macskaasztalnál várta a finom falatokat. Mami és Papi is hamarosan az asztalhoz ültek, majd én is a kishúgommal szemben. Két szék azonban még üresen állt. Mami, Papi, kit várunk? S ekkor megszólalt a csengő, majd a kutyusunk csaholása is jelezte, valaki vagy valakik érkeztek. Gyorsan a kapuhoz futottam és megláttam Nénjét és fiát, Gábort, épp jókor érkeztek Szegedről. Szóval, ők a vendégek! Szeretettel fogadtuk őket, majd most már mindnyájan hozzáláttunk a vidám falatozáshoz. Közben beszélgettünk a tűzről is persze és közben gyűltek a tányérokban a csontok, melyeket megkapta Lurkó kutyánk. Ekkor kaptam a fejemhez! A tűz arra is jó lehetett, hogy a tűz körül eldobált csontok odacsalogassák az éhes farkasokat az ember közelébe, s majd az ember leghűségesebb társává szegődtek, kutyává szelídülve, persze hosszú idő alatt. Nénje és Gábor nagy kutyabolondok, így szoktuk őket nevezni tréfásan, s nekik is van egy kutyájuk, Manonnak hívják. Igen, francia név, ugyanis ő francia buldog. Természetesen neki is raktunk félre finom falatokat, mert nagyon szereti a hasát. Manon olyan hálás tud lenni minden simogatásért és minden finom falatért.
Hamarosan ránk esteledett, de a tűz még nem hunyt ki, a parázs még világított és melegített. Olyan hangulatos volt, s mi csak beszélgettünk, s nevettünk abban a boldogságos félhomályban.
Kép: LOVEtoKNOW
