Mi az a skanzen, ugye ti is szeretnétek tudni? Lehetséges, hogy már jártatok is valamelyik skanzenben. A skanzen szabadtéri falumúzeum, így magyarázta Mamma és Bábbó, amikor legelőször jártunk a Szentendrei Skanzenban. A nagyszüleim, Mamim és Papim is sokat meséltek arról, hogy amikor Mamma és Pálmi, a nagynéném kislányok voltak, többször felléptek az iskolatársaikkal együtt néptáncolni és énekelni a Skanzenban. Emellett a Jeles napok nevű iskolai szakkör tagjaiként is többször ellátogattak oda, és végigjárhatták az egész falumúzeumot. Látták a tájházak sokaságát, a Mándi református templomot is. Látták a kovácsot vasat kovácsolni, ettek a kemencében sütött friss pogácsából és az erdélyi kürtős kalácsból.
A Szentendrei Skanzen világhírű és sok-sok ember látogatja a világ minden részéről. A sok-sok tájház, múzeum, malom és felsorolni is nehéz lenne még mi minden, egészen közel hozza hozzánk a több száz évvel ezelőtti életet. Megismerhetjük, hogyan éltek az emberek az ország különböző részein. Csak közelebb kell menni, és elénk tárul a múlt a teljes valóságában!
Amikor a búzáról, a malomról, a lisztről meséltem nektek, a Mamim vetette fel, hogy ha malmot, illetve malmokat akarunk látni, a Szentendrei Skanzenbe menjünk el. Az ötletből egy-kettőre valóság vált, és egy szép nyári napon újra öten készülődtünk óriási lelkesedéssel a kirándulásunkhoz: Mamim, Papim, a kishúgom, Pálmi, a nagynéném és én. Ez a nyerő csapat! Tele kíváncsisággal, kalandvággyal és tettrekészséggel!
Arra nagyon jól emlékeztem, hogy ez a falumúzeum hatalmas, gyalog bejárni szinte lehetetlen. Sajnos a kisvonat nem működött és bicajt sem hoztunk, így gyalog indultunk el. Azt se tudtuk, merre menjünk. Annyira megváltozott ez a skanzen, hogy az ember nem ismeri ki magát, dünnyögte Mamim és egy térképen próbáltunk tájékozódni. Szinte lehetetlen egy fél nap alatt bejárni, csatlakozott Papi is, aki szerint is eléggé felkészületlenül indultunk el. Szóval, tervet kell kovácsolni: meg kell beszélnünk, hogy a sok-sok látnivalóból a két malmon kívül mit is nézzünk meg. Ekkor a Mamim előhozakodott azzal az ötlettel, és persze nem váratlanul és véletlenül, hogy a kiindulópont a Mándi református templom legyen. Nemcsak híres és csodaszép, és a szentendrei Skanzen jelképe, hanem az Mamim gyökereihez köthető. Milyen gyökérhez és milyen helyhez, kérdezhetnétek, ahogy én is megkérdeztem, és ő lázasan, szenvedéllyel beszélt a régi lakóhelyéről, szülei származási helyéről, Szatmárról, Beregről, Mándról, s arról persze, hogy ő szatmári lány. Ennyi érv bőségesen elég, láttuk be és máris megiramodtunk a Mándi templom felé. Láttam Mamim arcán az elragadtatás minden jelét. Ha már nagyobb leszek, biztosan megértem ezt a ragaszkodást, szenvedélyt és elkötelezettséget, szépség utáni vágyát.
A kishúgommal együtt itt sem hagytuk ki a szaladgálás örömét, majd a templom melletti házak előtt ácsorogtunk, pihengettünk egy kicsit. Ezek nádfedeles, fehér falú házak voltak. Majd Mamim azok láttán újra mesélni kezdett. Mami, kérlek, mesélj! És lám, máris megindult az emlékezés a múltba, a mintegy 50 évvel ezelőtti gyerekkorba.
„Ez a ház pontosan olyan, amilyen az én nagyszüleimé volt egy kis szatmári faluban. Egy időben, amikor én 12-13 éves lehettem, több, mint egy évig náluk is laktunk. Nagyon jól emlékszem mindenre. Nagyon egyszerű, nádfedeles, vályogból épült kicsiny épület volt. Két szobából állt mindösszesen, az egyik a tiszta szoba volt, a másik, ahol ténylegesen éltek és aludtak. A tiszta szobában jószerivel csak vendégeket fogadtak, díszesebb bútorokkal volt berendezve. A konyha a két szoba között helyezkedett el és nyitott kéményű volt, falra akasztott néhány serpenyő és lábas képezte a konyhaberendezést. A lakás olyan alacsony volt, hogy egy magasabb embernek le kellett hajtania a fejét. S ahogy a nagypapám, a Papó a fagerendára akasztotta a dohányzacskóját, ez a mozdulat most is előttem van. Se padló, se kő, se parketta! Az aljzat döngölt föld volt. Ezt úgy csinálták, hogy a földbe töreket és vizet kevertek és felkenték az aljzatra és gyakran frissítették, ez volt tulajdonképpen a nagytakarítás egy része. A vályogtekenőben én magam is, mint már nagyobbacska lány, kevertem a döngölt földet és kentem az aljazatra.”
Mire Mamim mondandója végére ért, mi már bent termettünk abban a többszáz esztendős házban és valóban pont úgy nézett ki, ahogy a Mamim a nagyszülei házát leírta. Nem győztem kérdezősködni: nem volt fürdőszoba, WC, mosógép, hűtőszekrény, gáztűzhely, mikro, gyerekszoba? Milyen életük volt a falusi embereknek? És a gyerekek mivel játszottak? A Mamim nagyon jól emlékezett a nagyszülei életére és a nádtetős és fehér házból kijövet újra pihenésre invitált bennünket és szemmel láthatóan a múltba tekingetett vissza, s majd újra felénk fordult ekképpen:
„Rendkívül nehéz életük volt a nagyszüleimnek. Rengeteget dolgoztak a puszta megélhetésért Nagyon sajnáltam őket! Tavasztól télig hajnaltól késő estig dolgoztak a földeken, a ház körül. Mindent maguk termeltek meg: búzát, kukoricát, krumplit és minden más növényt. Állatokat tartottak, tyúkot, kacsát, disznót, kecskét. Én magam is daraboltam a lucernát a szecskavágóval, a hüvelykujjam körme még ma is bánja. A kecsketej volt a reggelijük, hozzá sült szalonna hol tojással, hol anélkül. A télre különösen készültek: az almát, krumplit verembe rakták, a disznóhúst füstölve rakták fel a padlásra a kolbásszal együtt. A húsvéti sonka, ó, de finom volt! A padláson nemcsak a húsféleségek sorakoztak, hanem a rafiára felközözött hatalmas szőlőfürtök is, s ládákban a téli körte. A padláson tárolták az aszalt gyümölcsöt, így a szilvát is, ami egész télen kitartott ciberelevesnek. A bab, a káposzta, a krumpli volt a fő eleség, péntekenként cibereleves mákos nudlival. Egy héten egyszer biztos hogy tört paszulyt főztek. Ez nagyon finom paraszti étel volt. A káposztás paszulyba savanyú káposztát, paszulyt és némi füstölt húst raktak és mellé krumplis pogácsát sütöttek. A káposztát is maguk savanyították. Ebből készült a legfinomabb toros káposzta, amit életemben ettem. A töltött káposzta soha nem maradhatott el a karácsonyi asztalról, s ez a mai napig a szatmári vidék legjellegzetesebb étele. Nem savanyított, hanem édes káposztalevélbe, tormalevélbe vagy éppen szőlőlevélbe töltötték a finom tölteléket, sűrített paradicsommal ízesítve. A nagymamámnak kertjében kész tormamező volt, azóta sem láttam máshol ilyet. Az illatát most is az orromban érzem. S ami az emlékezetemben leginkább megmaradt, az a ház árnyékában bokrosodó lila színű hortenziák pompája. Még festeni sem lehet szebbet!
Az emlékeim csaponganak össze-vissza, s most éppen a húsvét jut eszembe. A templomkertben a pászkaszentelés és a sárgatúró, hirtelen ez ötlik fel bennem. Sok türelem kellett a sárgatúró készítéséhez, s előfordult, hogy nem is sikerült. Persze, a nevével ellentétben semmi köze sincs a túróhoz, csak olyan túró állagú, vaníliás és édes, amely a sós és füstölt sonka és kolbász jellegzetes ízét még inkább kiemelte, és finomsága mellett látványra sem volt akármilyen.
Nyáron a kútba eresztették le a romlandó ételt. Esténkét előkerült a delevári szőlőből maguk által csinált bor, és a Papó szintén a maguk által termesztett és szárított dohányt tömködte egyre gyakrabban a pipájába. Volt neki egy dohányvágó kése és most is látom magam előtt a bundasapkájában tétován figyelő Papómat, ahogy vágja és tömködi a pipáját és a füstje itt szálldogál az orrom alatt. Igen, jól érzem és hallom is a cuppogó pöfögését. A kemény élet nem törte meg egyenes tartását, hiszen ő nemesi családból származott, igaz, hogy csak hétszilvafás, de nemesi vér csörgedezik az ereiben. Gyakran elővett egy már rozsdás dobozkát és kiemelt belőle egy régi papírpénzt. Ez Kossuth-bankó, mondta elérzékenyülve és elmesélte a történetét, s azt is, miként őrizte meg mint családi ereklyét. Mi magunk is kerestük a nemesi kutyabőrt, az is lehet, hogy csupán családi legenda ez a hétszilvafás nemesi származás. Talán elég is mára” - fejezte be Mamim a visszaemlékezést.
Mi is bólogattunk, majd legközelebb folytatod, Mamikám, ennyi elég! Vagy, ahogy én mindig is mondani szoktam: legyen elég!
Ennek a Mamimnak mindig eszébe jut valamiről valami! Most éppen a nádaratás jutott eszébe a nádtetőről, a nádvágás, amit a Velencei-tó jegén láthattak még az én megszületésem előtt. Na meg persze a Rekettyésünk nádasa is, ahonnan nyaranta buzogányt, telente megszáradt nádszálakat vágunk és vázába teszünk. A Rekettyésen áll az a szénabála, amelynek tetején ülve szemléltem az ovimba vezető utat. Emlékeztek-e még a versikémre?
A nádfedeles házak között elsuhanva, mi is juthatott eszünkbe? Hát persze, hogy a „Nád a házam teteje” című vidám gyerekdal, amit ti is biztos ismertek. Csak fújtuk: nád a házam teteje, teteje, rászállott a cinege, cinege, hess le róla cinege, cinege…. és aztán újra és újra elhessegettük a cinegemadarat, mígnem a szélmalom szélkerekei villantak a szemünk elé.
A malmok működéséhez leginkább a Papim ért, valamint ahhoz is, mi az az energia, honnan nyerhető, hogy lehet a természet erejét befogni és a javunkra hasznosítani. S hogy milyen élményt adott és mit tanultunk a szélmalom és a vízi malom látogatása során, a következő részben megtudhatjátok. Addig is türelmet kérek tőletek! Én már alig várom, hogy a malmok kerekeibe belekapaszkodva folytassam a mesémet.
Biztos észrevettétek, hogy mi aztán igazán egy nagyon vidám család vagyunk, folytonosan keressük a kalandokat és most sem állunk és várunk szótlanul és tétlenül egy percig sem! Az én javaslatomra újra harsogni kezdtük az „A part alatt, a part alatt” című gyerekdalt, nagyszülői kísérettel. Most is felfigyeltek ránk a nézelődő emberek és azt hiszem, szerettek volna a helyünkben lenni, vagy legalábbis velünk együtt énekelni. Ugye, ti is ismeritek ezt a gyerekdalt? Ha véletlenül mégsem, még megtanulhatjátok! Van rá időtök bőven!
Kép: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Értéktár
